Ezt a posztot a feleségem, Edit írta. Kíméletlen. Nesztek.

Sokat agyaltam azon, hogy milyen megközelítésből írjam ezt a bejegyzést. Aztán arra jutottam, hogy a férjem úgyis leírta a látottakat, az élményeket, így én abszolút kisgyerekes anyuka szemszögéből nézve közelítek. Szerintem mi egy teljesen átlagos család vagyunk, átlagos utazási szokásokkal. Nagyjából havi egy 500 km-es útra vagyunk kalkulálva gyerekkel, amikor a nagyszülőkhöz megyünk. Ezt már vonattal is teljesítettük kisebb fennakadásokkal, de sikerrel. A lányunk sem rendelkezik különös képességekkel, az átlagnál talán kicsit pörgősebb (mondhatni mindig fontos dolga van, egy percre sem ül le). Amikor tervezgettük az utat, akkor még csak 11 hónapos volt, már ugyan totyogott, de úgy voltunk vele, hogy majd cipeljük felváltva, toljuk a babakocsiban, kibírjuk, csak menjünk már a nagy almába. Ühüm....

Na, vágjunk a közepébe.

Először is a repülőút. 9,5 óra, az pont 9,5 óra. Egy tizennégy hónapos gyerekkel is. Azt gondoltunk, és többen mondták is, hogy a repülőn majd kényeztetnek minket, mert gyerekkel vagyunk. Hát nem. Egyedül talán a biztonsági ellenőrzés volt sima, mert minden kaját felvihettünk neki, nem kellett kizacskózni, nem igazán foglalkoztak velünk. Lehetett volna kérni úgy az ülésünket, hogy velünk szemben van egy mózeskosár, ami a falra van szerelve, de azt már réges-régen elfoglalta más szülőpár, mire mi becsekkoltunk. Utólag nem bánom, mert abban szerintem egy 5 hónapos gyerek fér el kényelmesen.

Bár úgy gondoltam, hogy nagyon felkészültem, mert mindenféle csipogós, hápogós, zakatolós könyvet beszereztem, ötféle ételt készítettem, hogy ha megéhezne szegény pára, akkor tudjon miből választani. Ugyanígy a gyümölcs felhozatalom is pazar volt. Természetesen az a keksz kellett neki, amit a szomszédos család gyerekei majszoltak.

A felszállásnál az ölemben ült Kamilla, viszonylag nyugodtan. Utána volt egy kis futás-szaladás a székek között. Ezt az utasok közül ki kedves mosollyal tolerálta, ki, vicsorító mosollyal. Persze értek én a szóból, megpróbáltam leültetni az ölembe, egy kis könyvnézegetésre, aztán a déli alvása következett. Nagyon megörültünk neki, rögtön elő is vettünk mindenféle újságot, hiszen nyaralunk.... Egészen 40 percig bírta az alvást. A karom ugyan elzsibbadt, de ha a gyerek alszik, akkor mindenki maradjon csendben (legalábbis nálunk, egygyerekesek lévén még ez a szabály)... Természetesen a mellettünk utazó 2 éves kisfiúnak ebben a 40 percben volt a holtpontja, és végig visított. Nem mertem ránézni, mert a tekintetem mindent elárult volna. Miután felébredt Kamilla, jött egy kis evés-ivás, el is telt vagy 20 perc vele. És akkor még mindig volt vagy 7 óra az útból. Volt minden. Halász Jutka koncert dvd, ami a kedvence, otthon akár végig is nézi, Bogyó és Babóca mese, zenehallgatás telefonról, és fél óránként egy kis szék között futkosás, folyosón fetrengés. A stewardessek egyáltalán nem voltak elájulva tőlünk, de birka türelemmel jópofát vágtak hozzá. A maradék 6 óra így telt el. Több holtpont volt, de végül is felváltva végig lehet csinálni, nem olyan rémes.

Aztán amikor megérkeztünk, az útlevél ellenőrzésnél sokkoló látvány fogadott. Kilométernyi sor, kezemben egy fáradt, nyűgös gyerek, aki már azért nem tud aludni, mert túl van a sokadik holtponton és mindig történik valami, ami miatt felriad. Na, ekkor állt meg bennem először az ütő. Kamillával nincs baj, ha szaladgálhat, még ha fáradt is. De hogyan lehet egy egyéves gyereknek elmagyarázni, hogy ez most nem az a hely. Itt leginkább csendben kellene maradni és türelmesen várni. Nem részletezem, szörnyű egy óra volt.

Aztán a szállásig a hála istennek sikerült elaludnia, szerencsére még hatalmas dugó is volt, így tudott egy órát aludni. Neki már nagyon késő volt, az ő ideje szerint éjfél is elmúlt.

És ez aztán a következő két napon meg is látszott. Hiába aludt éjjel normálisan, 2 napig csak sírt. Semmi sem volt jó. Az első játszóterezés alkalmával háromszor esett el. Egyszer egy nagyobb gyerek fellökte, kétszer lefejelte a mászókát. Csak csetlett-botlott. Szegényt nagyon sajnáltam.

Kamilla épp a New York, New York-ot énekli

Közben én azért voltam idegbajos, hogy hogy lehetünk ennyire hülyék, hogy elhozunk ilyen messzire egy ilyen kisgyereket, aki az egészből semmire sem fog emlékezni, csupán van néhány rossz napja.

Az önostorozást azért néha felváltotta a jókedv is, amikor láttam, hogy a 3. naptól (amikor kipihente magát és átállt az itteni időre) kezd belejönni az ittlétbe. Rengeteg játszótéren megfordultunk. Nem is számoltam össze. Majd készítek egy fotósorozatot.

Alapvetően az jó NY-ban, hogy szinte minden sarkon van játszótér. Persze nem mindegyik nagyon jó és nem mindegyik nagy, de legalább van. És általában gyerek is van, akikkel Kamilla barátkozott. Érdekes volt látni, hogy a gyerek, mindenhol gyerek. És főleg az ilyen picik, ugyanolyanok. Mindegy, hogy magyar, amerikai, kínai vagy akármi. Azon jókat mulattam, hogy Kamilla nagyon megnézte a nagyon fekete embereket, de a gyerekek között nem tett kivételt. Ugyanúgy ráment a labdákra, kukucskálósat játszottak és az anyukák általában kedvesek voltak vele, kivéve, ha nem amerikai amerikaiak voltak. A kínai anyukák a legkedvesebbek szerintem. A nagy fekete asszonyságok szerintünk dadusok voltak, mert nagyon fehérek voltak a velük lévő gyerekek. De ők semmi extra érzelmet nem vittek bele.

Ami furcsa volt nekem, hogy a játszótéren nem játszottak egymás játékával a gyerekek. Sőt, az anyukák elterelték a gyereket, ha a mi labdánkhoz közelített a gyerek. Ezt nem értem. Kamilla sem értette és nehéz volt varázsolni az amúgy is telepakolt babakocsiból új játékot.

Kamilla alkalmi barátnője a Union Square-en.

A következő téma, amit mindenképp kivesézek, az a New York-i tömegközlekedés gyerekkel, babakocsival. Agyrém. Szinte kivitelezhetetlen, de nekünk csodával határos módon sikerült. És csak ötször kaptam majdnem agyvérzést.

Nagyon vagányul elindultunk első nap (megint azt hittük, hogy nagyon felkészültek vagyunk), útvonaltervekkel, hogy majd felfedezzük a várost. Első sokk: a buszon ki kell venni a gyereket a kocsiból, a babakocsit össze kell csukni. Ahhhham... Ezt próbálja meg valaki kivitelezni úgy, hogy a kocsi alja tele van pakolva, hiszen mindenre fel kell készülni egy nap folyamán (a teljesség igénye nélkül a tartalom: esővédő, kis pokróc, nagy pokróc, esőkabátok, pulóverek, labda, víz, plusz egy táska, amiben a legszükségesebbek vannak). És akkor még nem szóltam a nap folyamán vásárolt dolgokról. A buszon kb. 15 fok van. Ész nélkül használják a klímát. Ha kell, ha nem. Így: buszon pulcsi, sapka felcibál a gyerekre, buszról leszállva levesz. Ez is jó, mert általában a gyerekek imádnak öltözködni.

A metró aluljáróban 35-40 fok közötti a hőmérséklet, a metrókocsiban a szokásos 15 fok. Nem is értem, hogy nem fázott meg Kamilla. De még nem szólom el magam, mert van 2 napunk.

A metrós részhez még hozzátartozik az, hogy minden 5. megállónál van csak lift. És nekünk nagyjából olyan szerencsénk volt, hogy a lehető legritkábban élhettünk ezzel a lehetőséggel. Nem tudom, hogy az itt élő anyukák hogyan oldják meg. Leginkább sehogy. Nem is nagyon láttunk tömegközlekedni kisgyerekes anyukákat. Egyedül pláne nem. Megoldhatatlan. Volt olyan metró kapu, ahol nem volt vészkijárat (mert itt lehet áttolni a babakocsit), így át kellett emelni a kapun a kocsit. (Még jó, hogy Artúr nagy és erős.)

A BKV-val összehasonlítva tény, hogy sokkal nagyobb a metróhálózat, de otthon ha az aluljáróban megsülsz a melegben, akkor a kocsikban is. Megfázási lehetőség kizárva. Mindenhol van mozgólépcső, ami babakocsival hatalmas előny. Az emberek sokkal segítőkészebbek, mint itt. Azt hiszem egyszer sem adták át a helyet sem a buszon, sem a metrón, amikor Kamilla épp rám volt kötve. Kapaszkodjak, ahogy tudok és kész. Pesten mindig akad egy-két figyelmes ember.

Ezek után ha valaki arra adja a fejét, hogy 5 évesnél kisebb gyerekkel nagyvárosba megy, az nagyon gondolja át. Érdeklődjön meg minden részletet. Mert ami otthon természetesnek számít, az más városban lehet, hogy teljesen másképp működik.

Nem is tudom mit gondoltam. Én úgy képzeltem el New Yorkot, hogy itt minden modern és tökéletes (és titkon reméltem, hogy kolbászból van a kerítés). Ehelyett kaptam egy hatalmas várost, hatalmas épületekkel, felújításokkal, lezárásokkal és tömeggel. Ami azért persze nem olyan meglepő, csak reméltem, hogy legalább minden gördülékenyen működik. Persze 10 napból nem ítélhetek meg egy várost, amit ráadásul turistaként és kisgyerekkel töltöttem el, de megfogadtam, hogy az elkövetkező 4 évben a Balatonig mozdulok ki, de oda is csak akkor, ha már nem kell babakocsit cipelni.

Azért voltak vidám pillanatok is

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.